Közel tíz év után újra az Akvárium színpadán járt az Einstürzende Neubauten a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében. Az örökké kísérletező zenekar idén megjelent, Rampen (apm: alien pop music) című albumát mutatta be. Bár az egykor pusztító zajokkal operáló formáció rengeteget szelídült a több mint négy évtizedes fennállása alatt, továbbra is képesek páratlan erővel megszólalni. Egyéb kéretlen szerepekben: az ország és az itthoni nyilvánosság megkérdőjelezhető elmeállapota.
Eleve nem érdemes sokat várni egy koncertbeszámoló megírásával. Ennek az aktualitás elvesztésén túl praktikus okai is vannak: hiába a jegyzetek, az ember gyorsan felejt. Arra viszont végképp nem gondoltam, amikor pár nappal elcsúsztattam a magamnak adott határidőt, hogy
a teljes magyar online sajtó pont az Einstürzende Neubauten nevével lesz tele.
Az pedig pláne képtelenségnek tűnt, hogy ez a heveny tudósításgörcs nem a teljes koncertnek lesz köszönhető, hanem csak egyetlen – egyébként szinte teljesen jelentéktelen – pillanatának.
De ne szaladjunk annyira előre. Az eredetileg nyugat-berlini Einstürzende Neubauten stílusát sokan sokféleképpen próbálták már leírni, ilyenkor a „kísérleti”, „indusztriális” és „zaj” szavak szerepelnek leggyakrabban. Egy biztos:
a mostani album is jól beleillik a kiszámíthatatlan kísérletezések sorába.
A Rampen (apm: alien pop music) a zenekar belső zsargonjában Rampen néven emlegetett, koncert alatti improvizációkból fejlődött ki. (A ramp-up kifejezésből, ami kb. felfuttatást vagy felélénkítést jelent.) Ilyen, stúdióban rekonstruált improvizációkból született a mostani duplaalbum, ami már nem csak időben áll távol az állítólag szándékosan hallgathatatlanra készített első albumtól (Kollaps), hanem stílusban is. De ne legyenek illúzióink: négy évtized csiszolódása nem jelenti azt, hogy ne vághatna minket nyakon egy-egy váratlan zajhatás, vagy hogy az elmaradhatatlan Blixa-sikolyok kevésbé lennének vérfagyasztóak.
A szerdai koncert kezdeti színpadképén is érződött ez a lecsiszolt lázadás, amikor a többnyire visszafogottan elegáns Neubauten-tagok hangtalanul felvonultak a fémlemezekkel, csövekkel, nagyméretű rugókkal és egyéb, beazonosíthatatlan alkatrészekkel kiegészített hangszereik közé.
A nyitószám (Pestalozzi) kórusműre emlékeztető kezdete után egy egészen hagyományosnak mondható dalt hallunk.
Csak az lehet gyanús, hogy az ember hiába keres a színpadon sampling boardot vagy bármi ehhez hasonlót: amire azt hinnénk, hogy biztosan elektronikus vagy felvételről szóló hang, arról már ekkor kiderül, hogy például a szemünk láttára püfölnek egy vagy több fémlemezt. Nem is kell sokat várni, hogy ezek nagyobb szerepet kapjanak, hiszen a második dal végén megérkezik egy olyan elborult zajorkán, ami a közönségből a taps mellett felszabadult ordításokat is előhoz.
Alig merülünk el az új albumban, máris visszakanyarodunk az előzőhöz. Lassan himbálózó basszussal kezdődik a Wedding, amiben Blixa a rá jellemző elegáns, de határozott kézmozdulatok kíséretében addig ismételgeti a berlini városrész nevét, amíg
az ütőhangszerek szinte észrevétlenül felépítenek mögötte egy sodró lendületű zörejhalmazt,
egyre harsányabbá és dühösebbé téve az egész dalt. Éppen észhez térnénk, de a következő számhoz már egy bevásárlókocsit tolnak be a színpadra, aminek a rácsozatán pengetve megszólal a Grazer Damm kísérete. Pár percre egy süppedős, melankolikus visszaemlékezésben találjuk magunkat, aminek egy pontján élőben, ritmusra leejtett fémpálcák hangja szolgál effektként.
A fizikailag telített színpadnak és a zajokkal telített térnek jó kontrasztja a dekoráció és a fények egyszerűsége.
A zenekar mögött egyetlen kifeszített, sárga drapéria függ,
a tagok pedig többnyire egyenletes megvilágításban állnak, mintha egy túlzsúfolt nappaliban játszanának. Ennek a felállásnak a nagyszerűsége az ötödik dal (Isso Isso) alatt mutatkozik meg igazán: a zenekartagokat különböző szögekből és ritmusra váltakozó erősséggel világítják meg, a háttérre vetülő árnyékok folyamatosan keverednek és összekapaszkodnak a keményen dübörgő basszus és a csengő perkusszió alatt. Jön egy lassú, de baljóslatú Möbliertes Lied (Bútorozott dal), hogy aztán a megvilágítás az este folyamán egyetlen egyszer vörösbe váltson, és a Silence Is Sexy albumról eljátszott 3 számos blokkot a már-már slágerszámba menő Sabrina nyissa meg.
Hiába telt el majdnem negyed évszázad a Silence Is Sexy megjelenése óta, ha egy kicsit meg szeretnénk világítani, hogy milyen költői és vizuális képekkel dolgozik az Einstürzende Neubauten, akkor még most is érdemes visszanyúlnunk a Sabrina videoklipjéhez. Ebben egy végtelenül leromlott állapotú, alagsori nyilvános vécét látunk, aminek a vibráló neonfényei alatt egy német zászlós melegítőfelsőt viselő minótaurosz próbálgatja magára rúzsként a német zászló színeit a tükörben („I wish this would be your colour”), hogy aztán sírva állapodjon meg az egyetlen hozzáillő színnél, a feketénél („It suits you well”).
Nem nehéz felismerni a minótauroszban a második világháború és a rendszerváltás utáni németeket,
a jelenetben pedig azt, ahogy valamiféle új nemzeti identitást próbálnak magukra erőltetni. Ennek a képtelenségét és káoszát pedig csodálatosan támasztja meg az egyre erősödő és zavarossá váló ének- és zajkánon. Ez a dal élőben is remekül működik, de az utána következőkre sincs panasz. A fülsüketítő hangok és teljes csend gyors váltakozásával operáló Die Befindlichkeit des Landes (Az ország állapota vagy lelkiállapota) végén egy hordozható rádióból ömlik a zaj, majd az ezt követő Sonnenbarke (Napbárka) kísérteties és apokaliptikus dallamai alatt végre megszólal a színpadon lévő forgótárcsa is. Ez a dal különösen ügyesen építkezik és a szöveg ismerete nélkül is jól sejteti a megfestett, sci-fibe illő világvége-jelenetet. „Ez jó volt, igaz?”, kérdezi Blixa a zajtenger végén beálló nagy csendben, amire a közönség jóízűt nevet.
A kikacsintgatás folytatódik, amikor visszatérünk az új album dalaihoz, és megtudjuk, hogy a Trilobiten inspirációja egy vancouveri fellépéskor az énekesnek ajándékozott fosszília, amit azzal a megjegyzéssel kapott, hogy az „még a gender előttről” származik. Az énekes itt félbeszakítja a történetet, hiszen „ebben az országban ez akár tiltott propagandának is minősülhet”, mondja fanyar mosollyal. A Trilobiten egyébként az új album leginkább dalszerű szerzeménye, bontott akusztikus gitár és effektezett szájharmonika is szerepel benne, kicsit tájidegen elem a koncerten. De azonnal
érkezik az utolsó előtti Gesundbrunnen, amiben egy nagyméretű fémcsövekből összerakott szörny-ütőhangszer is előkerül,
miközben a cintányérokat és egyéb lemezeket fúróval szólaltatják meg. A rendes műsort a 2014-es, első világháborús konceptalbumon hallható és igencsak megrendítő How Did I Die zárja, ami a maga módján mégis felemelő és monumentális befejezést ad.
Ennek a beszámolónak eredetileg egyáltalán nem szerepelt a céljai között, hogy bármilyen online sajtóterméket helyreigazítson. De ha már így alakult, és éppen a ráadás következne, nem hagyható ki pár pontosítás: senki sem „ordította” vagy „skandálta” a magyar miniszterelnök távozását követelő üzenetet a színpadról, pláne nem „többször”. Egyszerűen annyi történt, hogy a ráadáshoz a színpadra visszatérő zenekart a közönség „Neubauten! Neubauten!” skandálással üdvözölte, amire Blixa Bargeld a tőle megszokott humorral és iróniával a hangzásban is hasonló és rímelő „Orbán weg!” (kb. „Orbán tűnés!”) rigmussal reagált, majd jelezte, hogy így is lehetett érteni a közönség skandálását. Mindenesetre
„csodálatos” azt átélni, hogy a magyar sajtó egy része képtelen megkülönböztetni a viccet a komoly politikai követeléstől,
egy másik része pedig kritika nélkül vesz át egy szinte teljesen fals tudósítást. (Mint mindig, ezúttal is tisztelet a hitelesen beszámoló kivételnek: riszpekt Magyar Narancs.) A Neubauten és Blixa Bargeld pedig talán akkor vesztette volna el végleg minden önazonosságát, ha kiiktatta volna azt a szemtelen és provokatív, de mégis elegáns humort, ami valahol a védjegyükké vált. Hiszen mégiscsak valahonnan a punk környékéről érkező nagy öregekkel van dolgunk.
Az első ráadás eleje egyébként elég langyos-melankolikusra sikerül, akkor lendülünk bele, amikor az utolsó előtti Besser Isses súlyos basszusa összecsap a fokozatosan felépülő zajfallal. A ráadás utolsó tétele alatt hideg kék fényben úszik a színpad, egy kísérteties spoken-word kezdés után pedig
zárásként jó adagot kapunk a zenekar sokat emlegetett fanyar humorából.
Alig lehet eldönteni, hogy a dalban felsorolt szerencsétlenségek közepére refrénként beiktatott, félvállról vett kántálással valóban meg akarnak-e győzni bárkit. Tudniillik arról, amit – az utóbbi pár év világeseményeit végigélve – egyre kevesebben tudunk elhinni: hogy minden rendben lesz (Everything Will Be Fine). Persze az is lehetséges, hogy csak nevetve nyugtatjuk saját magunkat, mert jobbat egyébként sem tudunk. Az Einstürzende Neubautent ismerve talán az utóbbi tűnik valószínűbb megfejtésnek.
Einstürzende Neubauten, Akvárium Klub, Budapest, 2024. október 16.
Fotók: Valuska Gábor / Müpa
